2015. április 12., vasárnap

2. fejezet



Sziasztok!

Meghoztuk a második fejezetet, nagyon örülnénk a visszajelzéseknek! :3 Jó olvasást! :)




Szobája ablakából Aurél rálátott a kerti kiskapura. Gondolatai egész nap Flóra, a tündérlány körül jártak. Családjának is beszámolt a tegnapi furcsa eseményekről, azonban egyikük sem foglalkozott a különös történettel. Aurél ezt betudta az ijedségnek, amit rövid eltűnése az erdőben okozott nekik. A fiú felsóhajtott, tekintete a zöld lombokat pásztázta. Gondolatban már tucatszor feltépte a kaput és kirohant rajta. Nem tudta vajon újra odatalálna-e arra a helyre, ahol Flórával találkozott, ugyanakkor biztos volt benne, hogy a lány megtalálná őt. Egy nap, amikor a nagyszülei átmentek a szomszédba – őt is hívták, de hasfájásra panaszkodva otthonmaradt –, kiszökött az erdőbe kutyájával, Bodzával együtt. Végigloholt vele együtt az erdei ösvényen, ami az állatkert előtt vezetett el, majd a vidámparknál, az autóbusz-fordulónál egy újabb ösvényre tért rá, amely a Kisrét felé vezetett. Odáig nem mentek el, csak az első tanösvényes tábla után valamivel, ahonnan is letértek az útról. Felfelé vették irányukat, és hamarosan egy újabb, ám jóval elhagyatottabb ösvényre tértek rá. Inkább volt csapás, mert nem igazán járták ki, és gyomnövények és apróbb cserjések burjánzottak az út mentén. Mintha hűvösebb és sötétebb is lett volna, bár azért hatolt be némi fény a fák ágai között. Aurél egyre növekvő izgalommal haladt előre, és remélte, hogy rátalál Flórára. Bodza lelkesen előrerohant a csapáson, hogy megszimatoljon valamit az egyik fa tövében. Aurél követte a szemével a kutyát, éppen azon gondolkodott ne hívja-e vissza, amikor egy halványkék villanást látott a fa mögül. A vizsla fülét-farkát behúzva vinnyogó hangok kíséretében rohant Aurélhoz, és mielőtt a fiú megakadályozhatta volna, teljes lendülettel felugrott rá. Mindketten felborultak, majd a földön bukfencezve majdnem begurultak egy csalánbokorba. Aurél az utolsó pillanatban magával rántotta Bodzát, és egy nedvesebb (de biztonságosabb) területen landoltak. A vizsla hálásan megnyalta Aurél arcát. A fiú kicsit bosszúsan végignézett ruházatán, majd miután látta, hogy kedvenc kendőjének nem esett baja, megsimította a kutya fejét. Ekkor csilingelő nevetés ütötte meg Aurél fülét. Tekintetével a hang forrása felé fordult. Amikor megpillantotta a csapás közepén üldögélő és őszinte jókedvvel kacarászó tündért, a fiú is szélesen elmosolyodott. Flóra volt az, a szőke tündérlány.
– Flóra! Ja, úgy örülök neked! Téged kerestelek – mondta neki lelkesen.
– Tudom – szállt a tündérlány Bodza hátára. – Bodza már mesélt róla!
Aurél szeme kikerekedett.
– A… a kutyám beszélt… hozzád? – csodálkozott el a fiú.
– Persze! Miért, te nem szoktál vele beszélgetni? – pislogott Flóra meglepetten.
– De hát az állatok nem beszélnek! – ráncolta össze Aurél a szemöldökét.
– Dehogynem! Csak figyelni kell rájuk.
– És most mit mond Bodza? – térdelt le a fiú a kutyája elé, és megsimogatta a fejét.
– Most épp nem mond semmit, te kis butus! – nevetett fel Flóra, amire Aurél keresztbefonta a karját. Bodza mintha valóban értette volna, hogy róla van szó, kettőt vakkantott.
– Mit mondott? – kérdezte rögtön Aurél.
– Azt mondja, hogy sajnos nem érted őt, pedig már többször próbált beszélgetni veled.
Aurél szeme elkerekedett. Belenézett a vizsla bánatos barna szemébe.
– Jaj, Bodza – sóhajtott fel. – Nem tudtam, hogy értesz engem. Ne haragudj, amiért sokszor csúnya dolgokat mondtam rád. Tudod, csak dühös voltam.
A kutya mintha elmosolyodott volna. Szelíden végignyalta a fiú arcát.
– Azt hiszem, ezt lefordítás nélkül is érted – mondta mosolyogva Flóra.
– Te minden állattal tudsz beszélgetni? – érdeklődött Aurél, miután megölelte Bodzát.
– A legtöbbel igen. Viszont vannak olyan állatok, amikkel senki sem tud, még az árnyéktündérek sem, pedig ők majdnem minden élőlénnyel meg tudják értetni magukat.
– Árnyéktündérek? – kérdezte meglepetten a fiú.
– Ők gonosz lények. Ha valaki hirtelen nagyon szomorú lesz, biztos lehetsz benne, hogy az ő kezük van a dologban. Félelmetes dolgokat művelnek. – Flóra elhallgatott, majd idegesen körülpillantott az erdőben, mintha attól tartana, az árnyéktündérek kihallgatják őket. – Nem képesek érezni, és mindig ártani akarnak nekünk.
– De miért? – Aurél kicsire húzta magát, és átfonta Bodza nyakát, mintha tőle várna védelmet.
– Ilyen a természetük. De ne aggódj, harcolunk ellenük.  
– Én is akarok harcolni! – vágta rá Aurél azon nyomban.
– Te ember vagy. Te nem láthatod őket, ifjú herceg. Most viszont mennem kell.
A fiú azonban nem akarta, hogy Flóra távozzon, és utána nyúlt. Ezúttal sikerült elcsípnie a szárnyát.
– Eressz el, vagy megbánod! – vergődött.
– Ne menj el! Kérlek. Maradj velem! – Flóra volt az első és egyetlen barátja, és nagyon szerette volna jobban megismerni. És nem akart magára maradni.
– Figyelmeztetlek: ha… – kezdett bele Flóra. A fiú szája lebiggyedt, és kibukott belőle:
– Engem mindenki elhagy! Anya, apa, és… és most már te is! – Eleresztette a tündérlányt, és átkulcsolta a térdét. A karjába temette a fejét, és érezte, hogy kibuggyannak az első könnycseppek a szeméből. Flóra megszeppenve meredt a fiúra.
– Kérlek, ne sírj! Ha valaki a közelemben pityeregni kezd, akkor én is…– Elpárásodott szemmel elharapta a mondat végét. – Jól van, egy kicsit még itt maradok veled, ha segítesz virágszirmokat gyűjteni.
Aurél szeméből rögtön eltűntek a könnyek, és hálásan Flórára nézett.
– Milyen virágszirmokat keressünk? – kérdezte a fiú. Flóra elegáns mozdulattal elővett egy kis listát ametiszt színű ruhájának zsebéből.
– Szükségem van holdvirág sziromra, farkasfog szirmára, mocsárvirág sziromra, és vajvirág fürtjére.
Aurél tátott szájjal bámult a tündérlányra.
– Ezek valami varázsitalhoz kellenek? – kérdezte őszinte csodálattal a hangjában.
– Dehogy, te butus! A királykisasszony nyárköszöntő összejöveteléhez kellenek. Ezekből a növényekből készülnek a legszebb díszek. Magam is ügyesen tudok virágkoszorút fonni és szirmot préselni – tette hozzá mintegy mellékesen.
– Királykisasszony? – lelkesült fel Aurél. –  Ugye én is elmehetek az ünnepségre? Ugye elviszel?
– Te nem jöhetsz. Te emberherceg vagy. De, tudod, mit? Mivel segítesz nekem, hozok neked ajándékot a mulatságról! – mosolygott rá a tündérlány. Aurél magán kívül volt az örömtől, és felragyogott az arca.
– Igazán? Igazán hozol? –  Legszívesebben magához ölelte volna Flórát, de tudta, azzal összeroppantaná.
–  Ha segítesz – kuncogott a lány. A kisfiú lelkesen bólogatott.
–  És mit hozol?
– Az titok – rebbent el Flóra titokzatos mosollyal. – Gyere, megmutatom, miket kell begyűjtened! – fogta meg a kisujját, és vezetni kezdte. Hamarosan egy aprócska tisztáson értek ki, ami tele volt különböző színű és illatú virágokkal. Aurél mélyet szippantott a levegőből, és úgy érezte, feltöltődik. Összemosolygott Flórával. Olyan boldognak érezte magát, mint még soha életében. Követte a tündérlányt, aki lelkesen magyarázni kezdte, melyik virág mire lesz felhasználva.
– Látod azt a kék virágot? Ajtódísz lesz belőle. Holdvirágnak hívják. Teliholdkor megmutatja a hazavezető utat.
– Úgy érted, a tündéreknek? – kérdezte Aurél.
Flóra elgondolkodott.
– Szerintem minden elveszettnek. Tudod, a virágok nem tesznek különbséget. Segítenek a tündéreknek, az egereknek, az embereknek, még az árnyéktündéreknek is.
– Kik azok az árnyéktündérek? Olyan sokszor emlegeted őket.
– Nézd, pont ezt a virágot kerestem! Ablakdíszt készítek belőle – terelte el a szót a tündérlány.
Aurél csekély érdeklődéssel a rózsaszín virág felé fordult. Flóra tovább csacsogott a bál helyének feldíszítéséről, a fiú gondolatai azonban az árnyéktündéreknél maradtak. Vajon miféle lények lehetnek? Flóra szemlátomást fél tőlük. Nem mert újra rákérdezni, hátha Flóra megsértődik, és otthagyja őt a tisztáson. Az egész napot jóformán együtt töltötték – Aurél még sohasem volt olyan boldog, mint akkor. Együtt gyűjtötték a virágokat, és közben önfeledten bolondoztak. Kergetőztek egymással, bújócskáztak, és mókás történeteket meséltek. Alkonyodott, amikor Flóra közölte a fiúval, hogy ideje hazatérni.
– Jaj, ne! – szomorodott el Aurél.
– Ne búsulj, ifjú herceg! Holnap újra látjuk egymást!
– És hozol nekem ajándékot?
– Hát persze, hisz megígértem! De most elválnak útjaink. – Már Aurélék háza tájékán jártak; Flóra visszakísérte a fiút.
– Jó mulatást! – mosolygott a fiú a tündérlányra.
Flóra visszamosolygott rá, majd odarebbent hozzá, és szégyenlősen megpuszilta az arcát. Aurél ajkát halk „oh” hagyta el, és önkéntelenül is odakapott a kezével. Arca tűzforró volt ott, ahol a tündérlány megérintette az ajkával. Mondani akart valamit: száját ki-és becsukta, de még mielőtt megszólalhatott volna, Flóra szőrén-szálán eltűnt. Szája széles mosolyra húzódott, amit jó ideig nem bírt és nem is akart letörölni az arcáról. Még akkor is mosolygott, amikor hazaért. Mamája éppen kedvenc szappanoperája aktuális részét követte feszült figyelemmel a nappaliban. A kanapén mellette ült sztoikus nyugalommal nagyapja is. Amikor meghallották a csukódó ajtó zaját, mindketten felé pillantottak. Nagymamája egy kedves köszöntés után rögtön visszafordult a tévékészülék felé.
– Mi ez a jókedv, bütyök? Elmúlt a hasfájásod? – kérdezte kedvesen érdeklődve papája. Szemlátomást örült, hogy elszabadulhat kicsit a sorozattól.
– Jaj, papa, olyan boldog vagyok! – mondta csillogó szemmel Aurél.
Nagymamája igyekezett nem túl szúrós szemmel nézni rájuk, hiszen ő is örült unokája boldogságának, viszont annak is örült volna, ha hallja mit mond a vak lány a tévében.
– Gyere, bütyök, beszélgessünk a konyhában – indítványozta nagyapja, miután elkapta felesége pillantását.
– Képzeld, végre találtam egy barátot! – mesélte lelkesen a kisfiú, miközben leültek az asztalhoz. – Olyan idős lehet, mint én, és Flórának hívják! Egész nap játszottunk. Bújócskáztunk és virágszirmokat gyűjtöttünk.
– Tehát nem maradtál itthon. Ugye tudod, hogy nem szép dolog hazudni a nagyszüleidnek?
Aurél kicsit megszeppenve pislogott nagyapjára. Most jutott csak eszébe, hogy reggel hasfájásra panaszkodva érte el, hogy otthon maradjon.
– Ne haragudj, papa. Ki szerettem volna menni az erdőbe, és nem mertem elmondani. – Megilletődve felpillantott. – Nem akartalak becsapni.
– Nem haragszom rád, kisfiam – mondta Kornél szelíden. – Viszont, ha el szeretnél menni valahová, mondd meg őszintén. Amikor hazaértünk, és láttuk, hogy nem vagy a szobádban, Bodza pedig nem őrködik az udvaron, egyből sejtettem, hol lehetsz. Ha nem értél volna haza egy óra múlva, keresni kezdtelek volna az erdőben. Tudom, mennyire szereted azt a helyet. Remélem, nem tértél le az ösvényről – tette hozzá szigorúbban.
Aurél hallgatott, nem akart hazudni. Nagyapja felsóhajtott.
– Valahogy sejtettem. No de mesélj, ki az a Flóra?
A tündérlány nevét hallva Aurél rögtön felélénkült.
– A legjobb barátom!
– Nocsak, nocsak! Hol ismerkedtetek össze?
– Amikor elfutottam, rám talált az erdőben. Ő egy igazi tündér! – magyarázta csillogó szemmel, majd a szája elé kapta a kezét. Most elárulta Flórát!
– Szóval egy tündér – dörzsölgette nagyapja az állát elmélyülten. – Mit mondtam neked a hazugságról?
– Nem hazudok! Ő tényleg tündér! – erősködött. Most már mindegy volt, úgyis elmondta már.
– Figyelj ide, kisfiam. Amiket meséltem történeteket tündérekről, boszorkányokról, sárkányokról… Csak mesék. Nem léteznek, érted?
Aurél megrázta a fejét.
– Nem! Nem csak mesék! Léteznek! És bebizonyítom! – Hangja kezdett egyre kétségbeesettebben csengeni. Nem lehet, hogy Flóra csak mese! Hisz látta, együtt játszott vele, együtt gyűjtötték a szirmokat!
– A szirmok! – kiáltott fel Aurél. – Megmutatom neked, milyen szirmokat szedtünk! – Azzal lázasan kutatni kezdett a zsebében. Tudta, hogy elrakott legalább három szirmot emlékbe. Hol vannak? Talán kiestek onnét, amikor bújócskáztak? Nem tűnhettek el! Nagyapja egy darabig türelmesen figyelte, majd megszólalt:
– Nyugodtan elmondhatod, hogy egyedül játszottál. Vagyis nem egyedül, hiszen Bodza veled volt. Nem haragszom rád.
– Nem hazudok! Egy kis réten szedtük a virágokat. A király lányának ünnepségéhez kellettek. Én is elmentem volna Flórával, de ő azt mondta, oda csak tündérek mehetnek.
Kornél fáradtan megcsóválta a fejét.
– Nem hazudok! – ismételte Aurél indulatosan. – Holnap Flóra ajándékot hoz nekem, és akkor meglátod majd, hogy igazat mondtam.
– Aurél – szólalt meg szelíden nagyapja. – Csak a mesékben léteznek tündérek, és elvarázsolt királylányok. Talán azért hiszed el, hogy egy tündérrel találkoztál, mert elképzeltél magadnak egy mesét. Igen, biztos erről lehet szó. Annyira beleélted magad, hogy elhitted, valóban megtörtént.
– Nem! – csattant fel a kisfiú. – Nem képzeltem el semmit! Tényleg megtörtént! Miért nem hiszel nekem?
– Menj aludni, Aurél. Holnapra kipihened magadat, és rájössz magad is, hogy ezt az egészet csak kitaláltad.
– Nem kitaláltam! Holnap is találkozom vele, és azt mondta, hoz nekem ajándékot a tündérkirálylány ünnepségéről! – erősködött tovább, egyre kétségbeesettebben.
– Aurél! Mit mondtam? – szólt rá erélyesebb hangon a férfi. Aurél kissé megszeppent, de dacosan nézett rá.
– De… – A fiú szája sírásra görbült. Miért nem hisz neki a nagypapája? Hiszen ez a valóság! Nem lehet, hogy kitalálta, az egyszerűen… nem! Hiszen látta Flórát, sőt, meg is érintette! Valóságos volt. Annak kellett lennie.
Nagyapja ekkor megpuszilta unokája homlokát, majd intett a fejével a fiú szobája felé. Aurél beletörődötten felsóhajtott, és a szobájába tért. Az ajtót azonban csak résnyire csukta be, és félig-meddig hallotta, ahogy a nagyapja telefonál. Az édesapjának. A beszélgetésből a „baj van”, képzelt barát” és „pszichológus” szavakat hallotta ki. Harag és szégyen öntötte el, és kirontott a szobájából, majd odaállt nagyapja elé.
– Nem vagyok őrült! – kiáltotta könnyes szemmel, majd visszarohant és magára csapta az ajtót. Olyan zaklatott állapotban volt, hogy át sem öltözött pizsamába, úgy, ruhástul aludt el, miután elapadtak a könnyei. Az éjszaka folyamán többször is felkelt, és Flórát kereste. Nem! Nem lehet, hogy ez az egész csak egy álom…! 
Vélemények: