Sziasztok!
Meghoztuk a második fejezetet, nagyon örülnénk a visszajelzéseknek! :3 Jó olvasást! :)
Szobája ablakából Aurél rálátott a kerti
kiskapura. Gondolatai egész nap Flóra, a tündérlány körül jártak. Családjának
is beszámolt a tegnapi furcsa eseményekről, azonban egyikük sem foglalkozott a
különös történettel. Aurél ezt betudta az ijedségnek, amit rövid eltűnése az
erdőben okozott nekik. A fiú felsóhajtott, tekintete a zöld lombokat pásztázta.
Gondolatban már tucatszor feltépte a kaput és kirohant rajta. Nem tudta vajon
újra odatalálna-e arra a helyre, ahol Flórával találkozott, ugyanakkor biztos
volt benne, hogy a lány megtalálná őt. Egy nap, amikor a nagyszülei átmentek a
szomszédba – őt is hívták, de hasfájásra panaszkodva otthonmaradt –, kiszökött
az erdőbe kutyájával, Bodzával együtt. Végigloholt vele együtt az erdei
ösvényen, ami az állatkert előtt vezetett el, majd a vidámparknál, az autóbusz-fordulónál
egy újabb ösvényre tért rá, amely a Kisrét felé vezetett. Odáig nem mentek el,
csak az első tanösvényes tábla után valamivel, ahonnan is letértek az útról.
Felfelé vették irányukat, és hamarosan egy újabb, ám jóval elhagyatottabb
ösvényre tértek rá. Inkább volt csapás, mert nem igazán járták ki, és
gyomnövények és apróbb cserjések burjánzottak az út mentén. Mintha hűvösebb és
sötétebb is lett volna, bár azért hatolt be némi fény a fák ágai között. Aurél
egyre növekvő izgalommal haladt előre, és remélte, hogy rátalál Flórára. Bodza
lelkesen előrerohant a csapáson, hogy megszimatoljon valamit az egyik fa
tövében. Aurél követte a szemével a kutyát, éppen azon gondolkodott ne hívja-e
vissza, amikor egy halványkék villanást látott a fa mögül. A vizsla fülét-farkát
behúzva vinnyogó hangok kíséretében rohant Aurélhoz, és mielőtt a fiú
megakadályozhatta volna, teljes lendülettel felugrott rá. Mindketten
felborultak, majd a földön bukfencezve majdnem begurultak egy csalánbokorba.
Aurél az utolsó pillanatban magával rántotta Bodzát, és egy nedvesebb (de
biztonságosabb) területen landoltak. A vizsla hálásan megnyalta Aurél arcát. A
fiú kicsit bosszúsan végignézett ruházatán, majd miután látta, hogy kedvenc
kendőjének nem esett baja, megsimította a kutya fejét. Ekkor csilingelő nevetés
ütötte meg Aurél fülét. Tekintetével a hang forrása felé fordult. Amikor
megpillantotta a csapás közepén üldögélő és őszinte jókedvvel kacarászó
tündért, a fiú is szélesen elmosolyodott. Flóra volt az, a szőke tündérlány.
– Flóra! Ja, úgy örülök neked! Téged
kerestelek – mondta neki lelkesen.
– Tudom – szállt a tündérlány Bodza
hátára. – Bodza már mesélt róla!
Aurél szeme kikerekedett.
– A… a kutyám beszélt… hozzád? – csodálkozott
el a fiú.
– Persze! Miért, te nem szoktál vele
beszélgetni? – pislogott Flóra meglepetten.
– De hát az állatok nem beszélnek! – ráncolta
össze Aurél a szemöldökét.
– Dehogynem! Csak figyelni kell rájuk.
– És most mit mond Bodza? – térdelt le a
fiú a kutyája elé, és megsimogatta a fejét.
– Most épp nem mond semmit, te kis
butus! – nevetett fel Flóra, amire Aurél keresztbefonta a karját. Bodza mintha
valóban értette volna, hogy róla van szó, kettőt vakkantott.
– Mit mondott? – kérdezte rögtön Aurél.
– Azt mondja, hogy sajnos nem érted őt,
pedig már többször próbált beszélgetni veled.
Aurél szeme elkerekedett. Belenézett a
vizsla bánatos barna szemébe.
– Jaj, Bodza – sóhajtott fel. – Nem
tudtam, hogy értesz engem. Ne haragudj, amiért sokszor csúnya dolgokat mondtam
rád. Tudod, csak dühös voltam.
A kutya mintha elmosolyodott volna.
Szelíden végignyalta a fiú arcát.
– Azt hiszem, ezt lefordítás nélkül is
érted – mondta mosolyogva Flóra.
– Te minden állattal tudsz beszélgetni? –
érdeklődött Aurél, miután megölelte Bodzát.
– A legtöbbel igen. Viszont vannak olyan
állatok, amikkel senki sem tud, még az árnyéktündérek sem, pedig ők majdnem
minden élőlénnyel meg tudják értetni magukat.
– Árnyéktündérek? – kérdezte meglepetten
a fiú.
– Ők gonosz lények. Ha valaki hirtelen
nagyon szomorú lesz, biztos lehetsz benne, hogy az ő kezük van a dologban.
Félelmetes dolgokat művelnek. – Flóra elhallgatott, majd idegesen
körülpillantott az erdőben, mintha attól tartana, az árnyéktündérek
kihallgatják őket. – Nem képesek érezni, és mindig ártani akarnak nekünk.
– De miért? – Aurél kicsire húzta magát,
és átfonta Bodza nyakát, mintha tőle várna védelmet.
– Ilyen a természetük. De ne aggódj,
harcolunk ellenük.
– Én is akarok harcolni! – vágta rá
Aurél azon nyomban.
– Te ember vagy. Te nem láthatod őket,
ifjú herceg. Most viszont mennem kell.
A fiú azonban nem akarta, hogy Flóra
távozzon, és utána nyúlt. Ezúttal sikerült elcsípnie a szárnyát.
– Eressz el, vagy megbánod! – vergődött.
– Ne menj el! Kérlek. Maradj velem! – Flóra
volt az első és egyetlen barátja, és nagyon szerette volna jobban megismerni. És
nem akart magára maradni.
– Figyelmeztetlek: ha… – kezdett bele
Flóra. A fiú szája lebiggyedt, és kibukott belőle:
– Engem mindenki elhagy! Anya, apa, és…
és most már te is! – Eleresztette a tündérlányt, és átkulcsolta a térdét. A
karjába temette a fejét, és érezte, hogy kibuggyannak az első könnycseppek a
szeméből. Flóra megszeppenve meredt a fiúra.
– Kérlek, ne sírj! Ha valaki a
közelemben pityeregni kezd, akkor én is…– Elpárásodott szemmel elharapta a
mondat végét. – Jól van, egy kicsit még itt maradok veled, ha segítesz
virágszirmokat gyűjteni.
Aurél szeméből rögtön eltűntek a
könnyek, és hálásan Flórára nézett.
– Milyen virágszirmokat keressünk? – kérdezte
a fiú. Flóra elegáns mozdulattal elővett egy kis listát ametiszt színű
ruhájának zsebéből.
– Szükségem van holdvirág sziromra,
farkasfog szirmára, mocsárvirág sziromra, és vajvirág fürtjére.
Aurél tátott szájjal bámult a
tündérlányra.
– Ezek valami varázsitalhoz kellenek? – kérdezte
őszinte csodálattal a hangjában.
– Dehogy, te butus! A királykisasszony
nyárköszöntő összejöveteléhez kellenek. Ezekből a növényekből készülnek a
legszebb díszek. Magam is ügyesen tudok virágkoszorút fonni és szirmot préselni
– tette hozzá mintegy mellékesen.
– Királykisasszony? – lelkesült fel
Aurél. – Ugye én is elmehetek az
ünnepségre? Ugye elviszel?
– Te nem jöhetsz. Te emberherceg vagy.
De, tudod, mit? Mivel segítesz nekem, hozok neked ajándékot a mulatságról! –
mosolygott rá a tündérlány. Aurél magán kívül volt az örömtől, és felragyogott
az arca.
– Igazán? Igazán hozol? – Legszívesebben magához ölelte volna Flórát, de
tudta, azzal összeroppantaná.
– Ha segítesz – kuncogott a lány. A kisfiú
lelkesen bólogatott.
– És mit hozol?
– Az titok – rebbent el Flóra titokzatos
mosollyal. – Gyere, megmutatom, miket kell begyűjtened! – fogta meg a kisujját,
és vezetni kezdte. Hamarosan egy aprócska tisztáson értek ki, ami tele volt
különböző színű és illatú virágokkal. Aurél mélyet szippantott a levegőből, és
úgy érezte, feltöltődik. Összemosolygott Flórával. Olyan boldognak érezte magát,
mint még soha életében. Követte a tündérlányt, aki lelkesen magyarázni kezdte,
melyik virág mire lesz felhasználva.
– Látod azt a kék virágot? Ajtódísz lesz
belőle. Holdvirágnak hívják. Teliholdkor megmutatja a hazavezető utat.
– Úgy érted, a tündéreknek? – kérdezte
Aurél.
Flóra elgondolkodott.
– Szerintem minden elveszettnek. Tudod,
a virágok nem tesznek különbséget. Segítenek a tündéreknek, az egereknek, az
embereknek, még az árnyéktündéreknek is.
– Kik azok az árnyéktündérek? Olyan
sokszor emlegeted őket.
– Nézd, pont ezt a virágot kerestem!
Ablakdíszt készítek belőle – terelte el a szót a tündérlány.
Aurél csekély érdeklődéssel a rózsaszín
virág felé fordult. Flóra tovább csacsogott a bál helyének feldíszítéséről, a
fiú gondolatai azonban az árnyéktündéreknél maradtak. Vajon miféle lények
lehetnek? Flóra szemlátomást fél tőlük. Nem mert újra rákérdezni, hátha Flóra
megsértődik, és otthagyja őt a tisztáson. Az egész napot jóformán együtt
töltötték – Aurél még sohasem volt olyan boldog, mint akkor. Együtt gyűjtötték
a virágokat, és közben önfeledten bolondoztak. Kergetőztek egymással,
bújócskáztak, és mókás történeteket meséltek. Alkonyodott, amikor Flóra közölte
a fiúval, hogy ideje hazatérni.
– Jaj, ne! – szomorodott el Aurél.
– Ne búsulj, ifjú herceg! Holnap újra
látjuk egymást!
– És hozol nekem ajándékot?
– Hát persze, hisz megígértem! De most
elválnak útjaink. – Már Aurélék háza tájékán jártak; Flóra visszakísérte a
fiút.
– Jó mulatást! – mosolygott a fiú a
tündérlányra.
Flóra visszamosolygott rá, majd
odarebbent hozzá, és szégyenlősen megpuszilta az arcát. Aurél ajkát halk „oh”
hagyta el, és önkéntelenül is odakapott a kezével. Arca tűzforró volt ott, ahol
a tündérlány megérintette az ajkával. Mondani akart valamit: száját ki-és
becsukta, de még mielőtt megszólalhatott volna, Flóra szőrén-szálán eltűnt.
Szája széles mosolyra húzódott, amit jó ideig nem bírt és nem is akart
letörölni az arcáról. Még akkor is mosolygott, amikor hazaért. Mamája éppen
kedvenc szappanoperája aktuális részét követte feszült figyelemmel a
nappaliban. A kanapén mellette ült sztoikus nyugalommal nagyapja is. Amikor
meghallották a csukódó ajtó zaját, mindketten felé pillantottak. Nagymamája egy
kedves köszöntés után rögtön visszafordult a tévékészülék felé.
– Mi ez a jókedv, bütyök? Elmúlt a
hasfájásod? – kérdezte kedvesen érdeklődve papája. Szemlátomást örült, hogy
elszabadulhat kicsit a sorozattól.
– Jaj, papa, olyan boldog vagyok! – mondta
csillogó szemmel Aurél.
Nagymamája igyekezett nem túl szúrós
szemmel nézni rájuk, hiszen ő is örült unokája boldogságának, viszont annak is
örült volna, ha hallja mit mond a vak lány a tévében.
– Gyere, bütyök, beszélgessünk a
konyhában – indítványozta nagyapja, miután elkapta felesége pillantását.
– Képzeld, végre találtam egy barátot! –
mesélte lelkesen a kisfiú, miközben leültek az asztalhoz. – Olyan idős lehet,
mint én, és Flórának hívják! Egész nap játszottunk. Bújócskáztunk és
virágszirmokat gyűjtöttünk.
– Tehát nem maradtál itthon. Ugye tudod,
hogy nem szép dolog hazudni a nagyszüleidnek?
Aurél kicsit megszeppenve pislogott
nagyapjára. Most jutott csak eszébe, hogy reggel hasfájásra panaszkodva érte
el, hogy otthon maradjon.
– Ne haragudj, papa. Ki szerettem volna
menni az erdőbe, és nem mertem elmondani. – Megilletődve felpillantott. – Nem
akartalak becsapni.
– Nem haragszom rád, kisfiam – mondta
Kornél szelíden. – Viszont, ha el szeretnél menni valahová, mondd meg őszintén.
Amikor hazaértünk, és láttuk, hogy nem vagy a szobádban, Bodza pedig nem
őrködik az udvaron, egyből sejtettem, hol lehetsz. Ha nem értél volna haza egy
óra múlva, keresni kezdtelek volna az erdőben. Tudom, mennyire szereted azt a
helyet. Remélem, nem tértél le az ösvényről – tette hozzá szigorúbban.
Aurél hallgatott, nem akart hazudni. Nagyapja
felsóhajtott.
– Valahogy sejtettem. No de mesélj, ki
az a Flóra?
A tündérlány nevét hallva Aurél rögtön
felélénkült.
– A legjobb barátom!
– Nocsak, nocsak! Hol ismerkedtetek
össze?
– Amikor elfutottam, rám talált az
erdőben. Ő egy igazi tündér! – magyarázta csillogó szemmel, majd a szája elé
kapta a kezét. Most elárulta Flórát!
– Szóval egy tündér – dörzsölgette
nagyapja az állát elmélyülten. – Mit mondtam neked a hazugságról?
– Nem hazudok! Ő tényleg tündér! – erősködött.
Most már mindegy volt, úgyis elmondta már.
– Figyelj ide, kisfiam. Amiket meséltem
történeteket tündérekről, boszorkányokról, sárkányokról… Csak mesék. Nem
léteznek, érted?
Aurél megrázta a fejét.
– Nem! Nem csak mesék! Léteznek! És
bebizonyítom! – Hangja kezdett egyre kétségbeesettebben csengeni. Nem lehet,
hogy Flóra csak mese! Hisz látta, együtt játszott vele, együtt gyűjtötték a
szirmokat!
– A szirmok! – kiáltott fel Aurél. – Megmutatom
neked, milyen szirmokat szedtünk! – Azzal lázasan kutatni kezdett a zsebében.
Tudta, hogy elrakott legalább három szirmot emlékbe. Hol vannak? Talán kiestek
onnét, amikor bújócskáztak? Nem tűnhettek el! Nagyapja egy darabig türelmesen
figyelte, majd megszólalt:
– Nyugodtan elmondhatod, hogy egyedül játszottál.
Vagyis nem egyedül, hiszen Bodza veled volt. Nem haragszom rád.
– Nem hazudok! Egy kis réten szedtük a
virágokat. A király lányának ünnepségéhez kellettek. Én is elmentem volna
Flórával, de ő azt mondta, oda csak tündérek mehetnek.
Kornél fáradtan megcsóválta a fejét.
– Nem hazudok! – ismételte Aurél
indulatosan. – Holnap Flóra ajándékot hoz nekem, és akkor meglátod majd, hogy
igazat mondtam.
– Aurél – szólalt meg szelíden nagyapja.
– Csak a mesékben léteznek tündérek, és elvarázsolt királylányok. Talán azért
hiszed el, hogy egy tündérrel találkoztál, mert elképzeltél magadnak egy mesét.
Igen, biztos erről lehet szó. Annyira beleélted magad, hogy elhitted, valóban
megtörtént.
– Nem! – csattant fel a kisfiú. – Nem
képzeltem el semmit! Tényleg megtörtént! Miért nem hiszel nekem?
– Menj aludni, Aurél. Holnapra kipihened
magadat, és rájössz magad is, hogy ezt az egészet csak kitaláltad.
– Nem kitaláltam! Holnap is találkozom
vele, és azt mondta, hoz nekem ajándékot a tündérkirálylány ünnepségéről! – erősködött
tovább, egyre kétségbeesettebben.
– Aurél! Mit mondtam? – szólt rá
erélyesebb hangon a férfi. Aurél kissé megszeppent, de dacosan nézett rá.
– De… – A fiú szája sírásra görbült.
Miért nem hisz neki a nagypapája? Hiszen ez a valóság! Nem lehet, hogy
kitalálta, az egyszerűen… nem! Hiszen látta Flórát, sőt, meg is érintette!
Valóságos volt. Annak kellett lennie.
Nagyapja ekkor megpuszilta unokája
homlokát, majd intett a fejével a fiú szobája felé. Aurél beletörődötten
felsóhajtott, és a szobájába tért. Az ajtót azonban csak résnyire csukta be, és
félig-meddig hallotta, ahogy a nagyapja telefonál. Az édesapjának. A
beszélgetésből a „baj van”, képzelt barát” és „pszichológus” szavakat hallotta
ki. Harag és szégyen öntötte el, és kirontott a szobájából, majd odaállt
nagyapja elé.
– Nem vagyok őrült! – kiáltotta könnyes
szemmel, majd visszarohant és magára csapta az ajtót. Olyan zaklatott
állapotban volt, hogy át sem öltözött pizsamába, úgy, ruhástul aludt el, miután
elapadtak a könnyei. Az éjszaka folyamán többször is felkelt, és Flórát
kereste. Nem! Nem lehet, hogy ez az egész csak egy álom…!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése